Az elme, amely emlékszik a következő állomásra
A mai tanítás egy rövid metróút képével kezdődik. Az a személy, aki metróval utazik dolgozni, nem hiszi, hogy örökre ott marad. Mivel tudják, hol szálltak fel, és melyik állomáson kell leszállniuk, ezt az időt múló utazásként fogadják el.
A szerzetes azt mondta, hogy a mi életünk nem sokban különbözik ettől. Úgy érezzük, mintha sokáig élnénk, de még ha száz évig is élünk, a nagyobb áramlatban csak egy ideig maradunk, majd továbbmegyünk. Aki a következő állomáson száll le, az nem veszekedik sokáig apró dolgokon a vonaton, és nem próbál mindent megtartani.
Életünk során azonban sok energiát fordítunk felesleges vitákra, érzékeny érzelmekre, sértő és sértő szavakra, valamint a tulajdonhoz és a kapcsolatokhoz való ragaszkodásra. Úgy markoljuk, amink van, mintha örökre a miénk lenne, és egy kis veszteség is elveszi az elmét. De ha eszünkbe jut, hogy egyszer le kell szállnunk, egy kicsit tisztábban láthatjuk, hogy ezek nem mindenek.
A következő állomásra emlékezni nem azt jelenti, hogy üresnek vagy értelmetlennek látjuk az életet. Inkább a mai idő értelmesebb felhasználását jelenti. Ez azt jelenti, hogy csökkentsük a feleslegesen elpazarolt elmét, gyakoroljunk, békéssé tegyük a kapcsolatokat az emberekkel, és energiánkat arra a jóra fordítsuk, amit most megtehetünk.
Ma, amikor az elme érzékennyé válik, vagy úgy érzed, hogy vitába szállsz valakivel, gondolj egy pillanatra. Nem utazom örökké ezen a metrón. Ha olyan ember vagyok, aki egyszer leszáll, hogyan használjam fel ezt a jelen pillanatot? Ez az emlékezés meglágyítja az elmét, és békéssé teszi a napot.
Az élet nem olyan hely, ahol örökké maradunk, hanem utazás egy időre. Aki a következő állomáson száll le, nem fordítja minden energiáját apró vitákra és ragaszkodásokra a vonaton. Ha emlékszünk arra, hogy egyszer le kell szállnunk, ma értelmesebben gyakorolhatunk és békésebben élhetünk.
