Hagyja, hogy áldásvágya bölcsességgé nőjön

Nem kell szidni magunkat azért, mert áldást kívánunk. Amikor az élet nehéz, mindenkiben feltámad a béke és a segítség vágya. A lényeg az, hogy ne várjunk arra, hogy valaki más teljesítse ezt a kívánságunkat, hanem fordítsuk azt olyan irányba, amely mind a magunk, mind a szomszédaink számára előnyös. A kívánság a gyakorlás kapujává válhat, de ezen az ajtón való belépés választásainktól és tetteinktől függ.

A buddhizmusban az áldások nem pusztán szerencseütések, amelyek kívülről jönnek hozzánk. Az adakozás, az etikus élet, az együttérzés gyakorlása, valamint az őszinte és jóindulatú cselekvés az üdvös okok művelésének módjai. Az ima és az adakozás nem az eredmény elérésére irányuló tranzakciók; ezek a módszerek arra, hogy jótékony okokat ültessünk az életünkbe most.

Az adományozás nem korlátozódik pénz vagy javak felajánlására. Az idő, a tér, a figyelem és az erőfeszítés megosztása szintén nagylelkűség. Az etikus magatartás nem egy olyan szabályrendszer, amely a félelem által megköt bennünket. Ez az önmagunknak és másoknak ártó cselekedetek csökkentésének munkája, és megteremti a megbízható élet alapjait. Az együttérzés nem fordul el egy másik ember szenvedésétől, miközben bölcs határokat szab a káros viselkedés körül.

Kezdetben üdvös cselekedeteket hajthatunk végre, mert reméljük, hogy áldásokat kapunk. Gyakorlatunk elmélyülésével azonban megértjük, hogy az áldások nem jutalmak, amelyeket valaki saját belátása szerint oszt ki. Azokból az okokból és feltételekből fakadnak, amelyeket ismételten létrehozunk. Ez nem azt jelenti, hogy minden eredményért egy egyént kell hibáztatni. Azt jelenti, hogy megvizsgáljuk azokat a szavakat, tetteket és lelkiállapotokat, amelyeken a számtalan ható feltétel között változtatni tudunk.

Az anyagi jólét, az egészség és a béke értékes feltételek, amelyek fenntartják az életet. A buddhizmus nem hagyja figyelmen kívül ezt a hétköznapi boldogságot. Azt tanítja azonban, hogy pusztán több megszerzése nem tudja eltüntetni a kapzsiságból, haragból és tudatlanságból fakadó nyugtalanságot. Még ha javaink gyarapodnak is, az elménk nem válik békéssé, ha a veszteségtől való félelem folyamatosan megragad bennünket.

A gyakorlat tehát újabb lépést tesz, az anyagi jóléttől a belső jólét felé. Az elégedettség, amely felismeri azt, ami már van, az állhatatosság, amely visszatér, miután megrendültünk, és a nagylelkűség, amely örömet oszt meg másokkal, az elme áldásai. Ahogy az elme nyugodtabbá válik, túllépünk azon, hogy csak a kívánt eredményt látjuk, és tisztábban érzékeljük, hogyan vezetnek az okok eredményekhez.

A bölcsesség önmagában áldás, nem pedig a több megszerzésének titka. Ez az a képesség, hogy felismerjük, mihez ragaszkodjunk, és mit engedjünk el. Látja a kapzsiság felbukkanását anélkül, hogy azonnal vezetné, látja a haragot anélkül, hogy kárt okozna, és visszalép attól a tudatlanságtól, amely saját nézetünket a teljes igazságként kezeli. Ahogy ez a bölcsesség egyre fényesebbé válik, a kapzsiság, a harag és a tudatlanság fokozatosan gyengül.

Nincs szükség arra, hogy a felszabadulás békéjét olyan különleges birtokgá változtassuk, amelyet egyszerre kell megszerezni. Az üdvös okok művelése a kezdet, az elme művelése egy folyamat, és a megvilágosodott bölcsesség az út beteljesülése felé mutat. Ha ma egyetlen üdvös okot hozunk létre, és megfigyeljük az elmét is, amely ragaszkodik az eredményéhez, akkor egy lépést teszünk a nagyobb szabadság felé.

A legnagyobb áldás nem mérhető csak azzal, hogy mennyivel rendelkezünk. A legnagyobb siker nem az, ha megkapjuk mindazt, amit akarunk. Az áldások kívánásától az üdvös okokat ápoló élet felé haladva, az ilyen élettől az elme művelésére, és az elme művelődésétől a bölcsesség és a szabadság felé haladva járjuk Buddha útját a mindennapi életben.