Tekintet, amely rávilágít önmagadra és megtart másokat

Amikor magunkra és másokra nézünk, könnyen elő lehet hozni a különböző mércéket. A saját hibáink miatt azt gondoljuk, hogy voltak körülmények. Úgy gondoljuk, hogy saját hiányosságainknak okai voltak. De egy másik személy hibája előtt úgy ítéljük meg, hogy az adott személy természetesen hiányos vagy gondatlan. Ennek a különbségnek a felismerése a gyakorlat kezdete.

Az önigazolás egy pillanatra kényelmessé teheti az elmét. De ha ugyanaz a minta megismétlődik, gyengül az ereje, hogy megvilágítsa a saját elméjét, és apró repedések jelennek meg a kapcsolatokban. A gyakorlás nem mások pontosabb megítélésének képessége. Ez annak a munkája, hogy először megvizsgáljuk saját elménk irányát, mielőtt ítélet születik.

Másokat tartani nem azt jelenti, hogy minden rosszat átengedünk. Lehet, hogy elmondjuk, amit kell, de nem javítjuk ki a másik személy hiányosságait teljes identitásként. Emlékszünk arra, hogy mi is olyan lények vagyunk, akik képesek ilyen elmét kiváltani. Ha több elmélkedést adunk önmagunk felé és több megértést mások felé, az együttérzés többé nem elvont szó. Igazi erősséggé válik a kapcsolatokon belül.

Ebben a tanításban nem az a fontos, hogy erőszakosan feldíszítsük az elmét, vagy ne próbáljunk meg egyszerre változtatni. Először azt vesszük észre, hogy hol van az elménk, és onnantól válasszunk egy lépést egy egyenesebb irányba. A gyakorlat nem távoli különleges esemény. Megjelenik a kifejezésekben, szavakban, ítéletekben és a nap megfontolásában.