A bűnbánat a tiszta elméhez való visszatérés módja.

A buddhizmusban a bűnbánat különbözik az egyszerű megbánástól. Ha ártott vagy fájdalmat okozott valakinek, először őszintén nézze meg. Ha eltitkolod a hibáidat, vagy a végsőkig ragaszkodsz ahhoz, hogy ez nem a te hibád, akkor a másik ember számára nehéz lesz, és a szíved szorosabban bezárul.

A bűnbánatban elismerés rejlik. Tartalmaz egy szívet, amely kimondhatja: „tévedtem”, egy szívet, amely felismeri a szégyent, és egy szívet, amely úgy dönt, hogy nem ismétli meg ugyanazt a hibát. Ez a szív nem az a szív, amely önmagát megalázva pusztítja el, hanem olyan szív, amely tettével visszatér a helyes útra.

De a bűnbánat nem a múlton való időzésről szól. Ez nem azt jelenti, hogy abba kell hagynod a könnyek hullatását, amikor látod a hibáidat. Ez azt jelenti, hogy ismerd be, kérj bocsánatot azért, amiért bocsánatot kell kérned, és ismét elindulj a tiszta irányba. A bűnbánat gyakorlat, mert új cselekvéshez vezet.

Az eredeti elme olyan, mint a nap. A felhők el tudják takarni a napot, de magát a napot nem tudják kivenni. Hasonlóképpen, a hiba beboríthatja a szívet, de nem szennyezi be teljesen az eredeti tiszta természetet. Tehát a bűnbánat nem arról szól, hogy kétségbeesünk és azt mondjuk: „Befejeztem”, hanem arról, hogy felismerjük a felhőket, amelyek elzárnak bennünket, és visszafordulunk a fény felé.

Az igazi bűnbánat azzal kezdődik, hogy beismered, hogy rosszat tettél, de ezzel nem ér véget. Hinnünk kell eredeti tiszta elménkben, és odáig kell mennünk, hogy megváltoztatjuk mai tetteinket, hogy elkerüljük ugyanazon hibák megismétlését. Abban az időben a bűnbánat nem a bűntudat terhe, hanem a gyakorlás kapuja.