Ismerje fel az Ön mellett lévő boldogságot
Mindannyian azon fáradozunk, hogy boldogok legyünk. Az, hogy gondoskodunk szükségleteinkről, jól végezzük a dolgunkat, és igyekszünk fejlődni, az élet nélkülözhetetlen része. A gond akkor kezdődik, amikor ez az igyekezet összefonódik az összehasonlítással és az elismerés utáni vággyal. Ha az elme folyton csak a következő eredményt és egy nagyobb boldogságot keresi, ami már most is értékes és közel van hozzánk, az egyszerűen azért válik láthatatlanná, mert megszokottá vált.
Amikor hirtelen jött katasztrófáról vagy veszteségről hallunk, ráébredünk, hogy a tegnapig zavartalanul folytatódó hétköznapok sosem voltak maguktól értetődőek. De mások szenvedését nem szabad pusztán a saját hálánk tanulságaként felhasználnunk. Előbb tisztelnünk kell azt a szenvedést önmagában, szenvedésként, és hagynunk kell, hogy ez arra vezessen: még gondosabban vigyázzunk azokra az emberekre és arra a mindennapi életre, amelyet most még megóvhatunk.
A boldogság nem mindig feltűnő formában érkezik. Gyakran olyan megszokott pillanatokban rejtőzik, amelyek mellett egyszerűen elmegyünk — nyugodtan elfogyasztott étkezésben, a saját lábunkon való járásban, az eső elálltát követő levegő érzésében, vagy abban, hogy tudjuk: valaki hozzánk közel álló épségben túljutott a napon. A test megszokott működését jellemzően csak akkor vesszük észre, amikor már nehézséget okoz. Ezért ahelyett, hogy magunkat a betegekhez vagy valamit elvesztettekhez hasonlítanánk, a helyes kiindulópont az, hogy gondosan észrevegyük azokat a képességeket, amelyekkel most rendelkezünk.
A hétköznapi mai nap értékelése nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk az előrelépés szándékáról, vagy erőltetnünk kellene, hogy a szenvedést valami jónak lássuk. Éppen ellenkezőleg: ha tisztán látjuk jelenlegi életünket, az teszi világossá, mit kell megőriznünk és mit kell megváltoztatnunk. Az elégedettség nem beletörődés — az az erő, amely megóv attól, hogy meggondolatlanul felemésszük azt, amink már van, így bölcsen választhatjuk meg a következő lépésünket.
Amikor az elme folyton egy távoli hely felé rohan, álljon meg egy pillanatra, és nézzen körül. Nézze meg az Ön útja mentén álló fát, a kezet és lábat, amely ma is elvégzi a dolgát, azt az embert, aki csendben Ön mellett marad — mintha most látná őket először. Az, ami értékes, nem most jön létre — abban a pillanatban tárul fel, amikor felismerjük, amit a nyüzsgő elménk mindeddig eltakart.
A boldogságnak, ha egyszer észrevettük, gondoskodáshoz kell vezetnie. Köszönetet mondani, ételt megosztani, a fájó pontokra figyelni, és nem meggondolatlanul bánni a természettel és a dolgokkal — ezek az apró tettek védik meg a hétköznapi napot. A most mellettünk lévő boldogság felismerése nem ér véget a saját kényelmünknél; olyan együttérzéssé válik, amely mások napját is értékesnek tekinti.
Hogy boldogok legyünk, igyekszünk többet birtokolni, magasabbra jutni és nagyobb elismerést kapni. De ha az elme mindig csak a következőt nézi, elveszítjük a hétköznapi nap, a mellettünk lévő emberek, a természet és a test értékének látását. Egy nap, amelyen semmi különös nem történik, nem üres, értéktelen idő — épp ez lehet a boldogság alapja. Ismerje fel, amit most magától értetődőnek vesz, és hagyja, hogy ez hála és gondoskodás tetteire vezessen.
