Még a magas ébredés is lépésről lépésre érik.

Magas hegyre mászva nem futhatunk fel egyszerre. Ahogy a magasság emelkedik, a légzés megváltozik, és a testnek alkalmazkodnia kell az új magassághoz. Ha a térd vagy a hát gyenge, először gondoskodni kell. Alsó talajról edzzük a testet, és minden szakaszban pihenünk. Ha könnyedén vesszük a hegyet, és sietünk felfelé, a test elfárad, mielőtt az ösvényt valóban bejárjuk.

A gyakorlat hasonló. Egy bizonyos pillanatban tisztán láthatjuk az elme irányát. De ha egyszer látjuk, az még nem jelenti azt, hogy a régi szokások és az ingadozás egyszerre eltűnnek. Mivel láttuk, még óvatosabban kell járnunk. Most, hogy tudjuk, hová menjünk, időre van szükségünk, hogy megtanuljuk ezt az utat testtel és lélekkel.

A hirtelen felébredésnek és fokozatos művelődésnek nevezett tanítás ezt a gyakorlati rendet mutatja. Még ha hirtelen meglátjuk is az ébredés irányát, fokozatosan csiszolódik, hogy ne rázódjon meg a mindennapi életben. Ahogy az a személy, aki tudja, hol van a csúcs, nem mászik fel hanyagul, a gyakorlónak sem szabad abban a gondolatban maradnia, hogy „Láttam az elmét”, hanem lépésről lépésre meg kell erősítenie ezt az életben.

A magas hegy alázatossá tesz bennünket. Ha a Sumeru-hegyre vagy egy szent hegyre gondolunk, tudjuk, hogy nem elég mászni. Felkészülésre, rendre, légzésre és pihenésre van szükség. A gyakorlat ugyanaz. Amikor megremeg az elménk, újra eláll a lélegzetünk. Amikor a vágy fut előre, lassítunk egy lépést. Amit tudunk, azt az életben gyakorolni és beérni kell.

Még egy hegy, amelyet fizikailag nem tudunk megmászni, az elme gyakorlásának ösvényévé válhat. Még ha a test nem is tud odamenni, megtanulhatjuk, hogy amikor az elme megremeg, a világ megremeg, és ha az elme mozdulatlan, nem mozdul, mint egy hegy. Végül nem az a lényeg, hogy a csúcsról beszéljünk, hanem az, hogy milyen lélekkel teszem meg a mai lépést.