A szokások a természetünk láttán is lassan feloldódnak.

Az elme nélküliség nem egy zsibbadt állapot, ahol nincs elme. Ez az a hely, ahol az eredeti elme felfedi magát olyannak, amilyen, megszabadulva a megkülönböztető gondolatok és téveszmék erejétől, amelyek hozzánk tapadnak és megráznak. Ez egy tiszta hely, mielőtt a jóról és a rosszról, a nyereségről és a veszteségről felmerülnek gondolatok.

Ha teljesen láttuk azt a helyet, akkor azt mondhatjuk, hogy már nincs külön lépcső a megmászáshoz. Ha tisztán láttuk természetünket, mi másért küzdenénk még? Ez az oka annak, hogy a Seon az egyszerre látásról és egyben befejezésről beszél.

De ennek szavakkal való megértése különbözik attól, hogy a megtévesztő gondolatok eltűnjenek az életből. Még ha egy gondolatot vissza is fordítunk, és meglátjuk természetünket, a régóta fennálló szokások és a karma újra felemelkedhetnek a testen, a beszéden és a kapcsolatokon keresztül. Ilyenkor nem az ébredés tagadására van szükség, hanem a mindennapi életben látottak érlelésére.

Egy ajtó egyszer kinyílhat. De a por a szobában nem tűnik el egyik napról a másikra. Ha tudjuk, hogy kinyílt az ajtó, most beengedjük a fényt, meglátjuk a port, ami összegyűlt, és csendesen lesöpörjük. A gyakorlás nem az a munka, amikor valami ismeretlent formába kényszerítünk. Ez a napi megerősítés, hogy a már látott elme nem homályosodik el.

Tehát nem kell türelmetlennek lenni, amikor a semmiről beszélünk. Ha azt látjuk, hogy a megtévesztő gondolatok megmaradnak, akkor ez a látás a gyakorlás helye. Amikor a kötődés emelkedik, ragaszkodást látunk. Amikor a diszkrimináció felerősödik, diszkriminációt látunk, és visszatérünk az eredeti természet tiszta fényéhez. Nem a teljesség színlelése, hanem a megmaradt szokások őszinte feloldása a gyakorlat hozzáállása.